Mi történt a legutóbbi utamon Ázsiában?

Avagy félelem és reszketés Bangkokban.

Na, de a béna filmes referenciáimat félretéve. Novemberre volt közel két hétnyi szabim és elhatároztam, hogy az úgynevezett “staff jeggyel” fogok utazni, ami egy nagyon kedvezményes árú repülőjegy, és amire az egyik nagy közel-keleti légitársaság alkalmazottjaként vagyok jogosult. Az elsődleges célpont Burma volt, azonban ahogy egy korábbi bejegyzésben említettem, ezek a staff jegyek úgy működnek, hogy csak akkor ülhetsz fel egy járatra, ha az nincs tele teljes árú jegyet fizető utasokkal. Mivel Yangonba, Burma fővárosába csak napi egy járata van a légitársaságnak, ahol dolgozom, és a november ott eléggé főszezonnak számít, már láttam a belsős rendszerben, hogy nagyon tele lesz a gép a választott napomon, így biztosabb opciónak tűnt odaúton Bangkokba repülni, ahova napi 5-6 járata van a cégnek. Ázsián belül pedig szinte fillérekért lehet ezek között a nagyvárosok között repkedni helyi fapadosokkal.

Szóval az útiterv kezdett körvonalazódni, Burmát ráadásul egy barátnőmmel ketten eszeltük ki, aki légiutaskísérőként dolgozik az egyik konkurens, szintén közel-keleti légitársaság-óriásnál, így az volt a terv, hogy én megérkezem Yangonba és ő két nappal később csatlakozik ott, aztán busszal nekivágunk Burma vidéki részeinek, a csodálatos Bagan régiónak és Mandalaynak. Őszintén, iszonyatosan vártam ezt az utat. Elég stresszes volt a meló az utóbbi néhány hónapban, minden porcikám kívánt már egy kis leeresztést és feltöltődést, plusz Burma évek óta óriási álmom volt, és persze nagyon örültem, hogy Anitával ketten mennénk. Ahogy közeledett a dátum, még olyanok is kiderültek, mint hogy egy másik barátnőm, Anna meg pont akkor lesz Bangkokban, mikor nekem is ott lesz a másfél napos kis tranzitom, úgyhogy még vele is tudnánk találkozni a világ másik végén, mekkora poén.

Szóval be voltam sózva, nem kicsit. Ment a vízum ügyintézés, szállásfoglalások, pakolás, minden szokásos készülődés. Aztán most már a nagy felvezetés után rá is térek, mi történt. Két nappal a szabim kezdete előtt már betegszabin voltam, mert elkezdtem olyan szinten pánikolni az úttal kapcsolatban, hogy nem tudtam aludni egyáltalán. Mindjárt leírom, mit értek pánikolás alatt és mire irányult ez, csak gyorsan elmondom, mik történtek ezután.

Budapest repterén, mikor megtudtam, hogy felférek a BUD-DXB járatra

Szóval végül is elindultam az útra, az első járatra szépen felfértem, elutaztam Dubajig, a fedélzeten még egy nagyon pozitív meglepetés is ért, mert észrevettük egymást egy off duty-n lévő légiutaskísérő lánnyal, Krisztivel, akivel már hónapok óta követtük egymás kalandjait instagramon, mellém ült, és vele beszélgettem végig az utat onnantól. Szóval ez szuper volt. Aztán az éjszaka közepén Dubajban vártam a második, bangkoki járatomra, és ekkor megint jött a fullos pánik. Hívogattam anyut, tesómat, próbáltak nyugtatgatni, miközben kívülről szemlélve valószínűleg érthetetlenen lehetett, hogy az adott pillanatban, mikor nem volt látszólag semmi bajom, semmi para a cukrommal, minden rendben megy a járatokkal, és úgymond épp azt teszem, amit az legjobban szeretek csinálni, szóval akkor mitől félek vagy rettegek vagy pánikolok ennyire. Aztán felfértem a második járatra is, és másnap már Bangkokban voltam. Ott rögtön aznap délután találkoztam is a barátnőmmel, Annával, együtt lógtunk pár órát, tök jól éreztük magunkat, aztán mentem a hosztelembe lefeküdni. Ismét nem tudtam egy percet sem aludni, erre igyekeztem nem ráfeszülni, tudom jól, hogy milyen a jetlag, hogy majd úgyis elalszol egy idő után, nem kell hergelned magad azon, hogy nem áll át azonnal a szervezeted, mert csak rosszabbat teszel magaddal, ha még ezen is pörögsz. De az éjszaka közepére megint olyan szintű pánikba keveredtem, mikor már úgy éreztem, egyszerűen nem bírom tovább, ki kell lépnem ebből a szituációból, és a sztori úgy végződött, hogy ott Bangkokban, reggel hét körül vettem spontán egy repjegyet az aznap éjfél körüli járatra haza, és egy nappal később már otthon voltam, az út további részének pedig nagyjából annyi meg egy bambi.

Na és akkor, mit értek pánik alatt és mire irányult ez esetemben.

Az a szó, hogy “pánik” vagy “pánikroham” pszichológiai értelemben szerintem elég tág fogalom, úgy értve, hogy sokféleképp megnyilvánulhat, nem feltétlen úgy néz ki mindenkinél, mint amit amolyan “hétköznapi értelemben” pánikolásnak nevezünk, de nekem amúgy pontosan úgy nézett ki ez a pár epizód, mint ahogy azt az ember kb. a legklasszikusabb értelemben véve elképzeli: hiperventilláció, alig kaptam levegőt, úgy éreztem megfulladok, iszonyat erősen vert a szívem, ilyen belső görcsös érzésem volt, és ami a legijesztőbb volt számomra, hogy egy olyan beszűkült tudati állapotba és negatív gondolati spirálba kerültem bele, amiről bár még a legrosszabb pillanatokban is tudtam valamennyire, hogy nem reális az érzés vagy gondolat, amiben most vagyok, de egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni, nem tudtam semmilyen más perspektívából nézni a helyzetet, nem tudtam egyszerűen kilépni ebből az állapotból.

A pánik tárgya pedig konkrétan az a két éjszaka volt, amit Yangonban egyedül kellett volna töltenem Anita érkezése előtt. Na most mint azt talán tudjátok, ha olvastátok már más bejegyzésemet, én nagyon szerettem egész felnőtt életemben egyedül utazgatni, ez egyáltalán nem egy olyan dolog volt számomra az évek során, amit kényszerből tettem volna, mert nem volt kivel menni, hanem őszintén élveztem ezt a módját is az utazásnak (ahogy ettől még ugyanúgy szeretek másokkal is utazni). Ez nem változott akkor sem, mikor diagnosztizáltak a diabétesszel – bár a körülmények sokszor nehézkesebbek vagy legalábbis alaposabb tervezést igénylőek és kevesebb spontaneitást engedőek lettek, ennek ellenére nem gátoltak meg abban, hogy csináljam, amit élvezek, szóval a több hetes balkán körutaktól az indiai és közel-keleti szólóban utazgatásig jártam-keltem mindenfele egyedül cukorbetegen is.

Egy korábbi szóló utamon – egyedül Azerbajdzsánban

Szóval akkor mégis MI A FRANC VOLT EZ. Hát ezt én is kérdeztem magamtól. Talán sejthetitek, hogy nem húzok be egy ilyen szintű lépést, hazarohanni másfél nap után 8200 kilométerről ennyire rapid módon, ráadásul úgy, hogy tudtam, egy másik embernek is csalódást fogok okozni ezzel az egésszel, szóval nem csináltam volna ezt, ha nem érzem úgy, hogy kurvárakibaszottulmindenképpen ezt kell tennem abban az adott szituációban, hogy valahogy jobb legyen. Ha úgy érzem, bármi más módja van, hogy megnyugodjak és tudjam valahogy folytatni, akkor azt tettem volna.

Anita, neked elmondtam már privátban is persze, de ha esetleg ezt olvasod és idáig jutottál, nem tudom eléggé megköszönni vagy elmenni említés nélkül amellett, ahogy ebben a helyzetben reagáltál. Őszintén nem tudom, hányan viselkedtek volna így. Bár látszólag “kimaradtál” ebből az útból, mert a közösen tervezett rész nem jött össze, de komolyan a Te reakciód jelentette nekem ebben az egész sztoriban a legtöbbet.

Átgondolva az eseményeket így pár hét távlatából úgy gondolom, azóta lett ilyen pánikot és szorongást keltő trigger az életemben az egyedüllét, és mindenek előtt, az egyedül éjszakázás, mióta tavaly nyáron volt egy olyan esetem, mikor annyira durván leesett a cukrom, hogy nem tudtam már segíteni magamon, nem tudtam kihozni magam ebből a hipoglikémiának nevezett epizódból, eszméletemet vesztettem, és az mentett meg, hogy a mellettem lévő ember gyorsan és érdemben tudott segíteni. Ezt rendesen traumatikus élménynek látom így visszatekintve. Nyilván előtte is voltak úgynevezett “hipóim”, ez az 1-es típusú cukorbetegeknél még egy jól menedzselt betegség mellett is előfordul, főleg a diagnózist követő kezdeti szakaszban, mikor még új volt ez az egész, vagy mikor mondjuk véletlen rosszul eltalált inzulin-dózist lövök be magamnak az adott étel szénhidrát tartalmához viszonyítva, amit éppen eszem (magyarázat: minden egyes étkezésnél rá kell néznem az adott kajára, amit enni tervezek, fel kell mérnem, az elfogyasztani kívánt mennyiség körülbelül mennyi szénhidrátot tartalmaz és az mennyire gyors vagy lassú felszívódású, majd ehhez mérten minden egyes kajálás alkalmával megállapítok egy inzulin-dózis mennyiséget, amit belövök magamnak injekcióval ~ a Te egészséges szervezeted ezt az egész kis “algoritmust” szépen “lefuttatja” és magától mindig a tökéletes mennyiségű inzulint nyomja, hogy megfelelő tartományban maradjon a cukrod akkor is, ha épp egy csokitortát zabálsz és kólával öblíted le, de akkor se ájulj el, ha mondjuk 12 órája nem ettél, vagy ha épp lefutottál egy félmaratont, úgyhogy mondjatok szépen hálát a szervezeteteknek srácok, mert ez kurvafárasztó és nehéz tud lenni, mindig próbálni megtalálni a tökéletes egyensúlyt mesterséges úton, mert a saját szervezetednek nincs kontrollja erre nézve). Szóval előfordult olyan, hogy akár saját félrekalkulálásomból fakadóan, akár rajtam kívül eső tényező (például egy váratlan hányós rosszullét) miatt leesett a cukrom a kelleténél jobban, de mindig tudtam menedzselni a helyzetet, mindig úgy éreztem, “kontrollban vagyok” a betegség és a hipoglikémia felett, értem a szervezet működését, jól tudom kezelni az összes potenciálisan ezzel a betegséggel járó helyzetet.

És valahogy ez megtört bennem ennél a tavaly nyári esetnél. Azóta az “értem és tudom, mit kell tenni” helyett az az elsődleges gondolatom, hogy “ha megtörtént egyszer, akkor megtörténhet bármikor” – mármint az ájulás, amin ha nem segítenek, súlyosabb következménye is lehet. És mi van, ha akkor nem lesz ott senki, aki segítsen. Mi van, ha olyan országban történik valami, ahol nagyon rossz a közegészségügy. Nem nyugtat meg az, hogy 3 éve vagyok cukorbeteg és ez alatt egyetlenegyszer történt ilyen szintű para. Igen, tudom, hogy nem mindennapos. Tudom, hogy nem egy nettó életveszély az élet ezzel a betegséggel minden egyes nap. Tudom, hogy menedzselhető. Tudom tudom tudom az összes objektív tényt. De valahogy mégsem tudom elengedni ezt.

Anna barátnőmmel Bangkokban – nagyon fáradtan, de nyugodtabban, miután megvettem a hazaútra a jegyet

Amúgy attól a másodperctől, hogy megvettem a hazaútra a jegyet, azonnal megnyugodtam, a reggeli órákban már tudtam aludni is kicsit, majd egész nap Annával jöttünk-mentünk Bangkokban, szerintem tök jó hangulatban, aztán szépen hazarepültünk, ő Barcelonába, én meg Budapestre. Aztán itthon voltam pár napot és annak ellenére, hogy valahol persze rossz érzés volt, hogy így alakult az egész, és továbbra is: hogy Anitának csalódást okoztam ezzel az egésszel, de megbánás egy percig sem volt bennem, tehát tudtam, hogy jó döntés volt hazajönni. Utána amúgy a szabim utolsó napjaiban kimentem még (szintén ezzel az occsó staff jeggyel) Dubajba egy ott élő barátnőmhöz (nála aludtam és együtt voltunk végig, már máskor is voltam nála és a férjénél amúgy, szóval ott náluk totális komfort-érzetem volt), akivel együtt töltöttünk néhány nagyon feltöltős, nagyon jó beszélgetős, minden szempontból nagyon szuper napot. Ahogy ebből is kiderül, nem magával az utazással, nem is úgy un bloc a cukorbetegséggel van a baj, most valahogy ez az egyedüllét téma az, amivel foglalkoznom kell, úgy érzem.

Barátnőmmel, Ritával Dubajban

Ez egy nagyon hosszú poszt lett, úgyhogy nem szeretném sokkal tovább húzni, de azért még ki kell térnem arra, hogy oké akkor most ez történt és ez a helyzet, és akkor hogyan tovább. Először is, így aktívan abszolút nem tervezek most semmilyen szóló-utat, nem gondolom, hogy ez most az a szituáció, ahol úgy kéne szembenézni bármivel, hogy erőltetem tovább ezt a dolgot (ja, amúgy ez nem az első utam volt idén, melynek során efféle érzéseket tapasztaltam, csak az első alkalom, hogy ilyen szintre jutott, hogy mondjuk 8200 kilométerről instant hazarepültem). Másodszor, jógázni szeretnék elkezdeni még – ott aznap este Bangkokban a legrosszabb pillanatok egyikében úgy éreztem, hogyha valami szimpla légzés gyakorlatot tudnék csinálni, már az is tök jó lenne, ha legalább a testi pánikolós tüneteket csillapítani vagy kontrollálni tudnám, az már sokat segítene mentálisan is. Harmadszor, pszichológushoz is szeretnék elmenni ennek az ájulásos élmény feldolgozása miatt, mert valahogy úgy érzem, akármennyire is vannak általában jó megküzdési stratégiáim az életben, és vannak olyan barátaim, akiknek a legőszintébb, legintelligensebb, legelfogulatlanabb, legérzékenyebb, legszuperebb gondolataira mindig számíthatok, a legnehezebb-legkínosabb-legbrutálisabb helyzetekben is, és hiába tudom, hogy az idő is nagy úr mindenféle lelki “healing” folyamatban, most valahogy úgy érzem, ezen se én, sem a közvetlen környezetem, sem az idő nem tud segíteni, ehhez jó lenne strukturált, célzottan erre irányuló szak-segítséget kérni.

Szóval, ezek a dolgok történtek és most így látom mindezt. Aztán fene se tudja, milyen lesz hónapok múlva visszatekinteni, egy sokkal nagyobb totálból mondjuk, de most ezek a kis észrevételeim és meglátásaim.

Amúgy e percben teljesen jól érzem magam, igazából onnantól fogva, hogy megvettem a hazaútra szóló jegyet ott Bangkokban, majdnem végig “jól voltam” úgymond, szóval ezzel a bejegyzéssel nem segélykérés a célom és nem a szobám sarkában szontyolgok meg önsajnálok – csak szeretném másokkal is megosztani a betegséggel kapcsolatos élményeimet és gondolataimat, vagy ahogy ez az egész kihat akár a mentálhigiénére is, és egyszerűen csak természetes módon és nyíltan beszélgetni és írni ilyen témákról, mert azt hiszem, ez jó módja lehet annak, hogy bizonyos (akár fizikai, akár mentális) betegségekkel kapcsolatban több megértés és kevesebb ítélkezés legyen bennünk. Na de anélkül, hogy túl nagy dolgokat akarnék mondani, písz áut.