Bár alapvetően ezt a blogot az úti élményeim megörökítésére használom, azonban egy pár hónappal ezelőtti, személyesebb témáról írt posztom révén annyi üzenetet, kommentet, kérdést, visszajelzést kaptam – az a bejegyzés viszont az idei évemnek nem kimondottan a legjobb vagy legkönnyebb szakaszában írodott, szóval úgy éreztem, szeretnék egy kicsit a folytatásról is beszámolni, és hogy hogyan léptem ki abból a gödörből, amiben akkor éreztem magam, és mi minden történt az utóbbi hónapokban, mit csinálok most, ilyesmik.
Szóval, május közepén elég frusztrált voltam. Úgy éreztem, hogy itt állok 27-28 évesen, és nincs semmilyen mélyebb életcélom, hivatástudatom, érdekel sok minden, de nem tudom mi az, amit szakmai szinten, komolyabban és hosszabb távon csinálni tudnék és szeretnék, és ezek mellett magánéleti szinten is eléggé mélyponton éreztem magam.
Az ebből az állapotból való kilendülés első, kis lépését pont az adta meg, hogy megírtam ezt az említett bejegyzést. Előtte úgy éreztem, nem szorulok olyan típusú külső megerősítésekre és “tutujgatásra”, hogy valaki hátba veregessen és elmondja, hogy “jaj Fanni, természetes, hogy így érzel, mindenki van ezzel így néha”, de utólag elnézve, igazából óriási megkönnyebbülést hozott az is, hogy kicsit kiadtam magamból így, írásos formában az akkori gondolataimat, éshát az is, hogy mennyien tudtak azonosulni vele, és kicsit kevésbé éreztem úgy, hogy én vagyok az egyetlen lúzer, aki még nem találta ki önmagát, míg mindenki más bezzeg nyílegyenesen megy előre az életben (kis túlzással).
A második dolog, ami nagyot lendített rajtam, egy Feldmár könyv volt, ami a kezembe került (az Ébredesek című). Ő elég megosztó személy a pszichológia világában, és ez a könyve témában látszólag abszolút nem kapcsolódott az én kis problémáimhoz, de volt benne egy mondat, ami óriási hatással volt rám akkor – egy olyan állapotról volt szó, amit a könyv a “szükségszerű időpazarlás” kicsit oximorón-szerű képével írt le, és ez valahogy nagyon betalált nálam. Hogy igen, kellhet ilyen is, mikor egy kicsit parkolópályán vagy lassítósávban vagyok, látszólag “időpazarlok”, de közben ez lehet fontos és szükséges is.
Illetve, rádöbbentem arra, hogy a frusztrációim egy nagy része származott abból, hogy mit gondoltam, mit vár tőlem a társadalom, szóval ha úgy gondolok magamra, mint egy huszonéves, életerős, jól képzett emberkére, akkor hogy van az, hogy nem dolgozom, csak úgy élek bele a világba, és ebből fakadóan kvázi bűntudatom volt és frusztrált voltam és próbáltam mindenfélével megmagyarázni. Az igazság az, hogy amint eltávolítottam ezt a saját fejemben képződött, társadalmi szerepekből és elvárásokból, vagy legalábbis általam képzelt elvárásokból fakadó bűntudat-motívumot, akkor ott kötöttem ki, hogy igazából – nem élősködöm senkin anyagilag, megteremtettem magamnak a módot arra, hogy megtehettem ezt, hogy hónapokon keresztül pihenhettem és utazgathattam, igazából mi ezzel a baj? Lehet, hogy sokan álmodoznak épp ilyesmiről, egy középszerű munkahelyen ücsörögve, amit nem szeretnek igazán, és számolják vissza a napokat a következő vakációig. Gondolhatnék úgy is a dologra, mint hogy szuper, hogy ilyen fiatalon, teljesen önerőből létre tudok hozni egy olyan work-life egyensúlyt, hogy néhány hónap munka után több hónapig, akár egy évig nem kell dolgoznom. Persze szuper lenne az is, ha találnék egy klassz melót, egy komolyabb célt, de nem kell szégyellnem vagy rosszul éreznem magam azért sem, ahol épp most tartok, így döntöttem.
Ez lehet nem hangzik egy nagy dolognak, vagy olyan így leírva, mint egy nagy rakás nőimagazinos sablon önsegítő gondolat, de ez valahogy mégis nagy lépés volt nekem akkor. Hogy nem annak fényében döntöttem így, hogy hirtelen bejött egy zsíros állásajánlat vagy találtam valamit, ami mély hivatástudatot adott, nem utólag reflektálva beszéltem be magamnak, hogy igen, ez is okés volt, ez a kis semmittevős néhány hónap, hanem akkor döntöttem úgy, hogy nem fogom magam szarul érezni, mikor még fogalmam sem volt, hogy akkor mi lesz a következő lépés.
Ezen kívül megemlíteném, hogy volt néhány rosszullétem a cukorbetegségem kapcsán, mikor szó szerint úgy éreztem, az életemért küzdök, és valahogy ezzel a betegséggel mindig emlékeztetve vagyok az élet múlékonyságára, úgy érzem. És most nem akarok olyan kliséket puffogtatni, hogy a halálos ágyamon úgyis a norvég fjordtúrára fogok emlékezni és nem az irodában robotolásra, mert őszintén hiszem, hogy a munka lehet több, mint irodai robotolás, lehet hivatás, lehet szép, nemes, tartalommal teli és fontos, de mindesetre a saját kis életem szintjén (még) nem találtam olyat ilyen téren, ami ezt az érzetet adná, viszont közben teremtettem olyan emlékeket, amikre jó lesz visszagondolni, amik többé tették az életemet, vannak és voltak olyan pillanataim, amik olyan boldoggá tesznek, hogy azt kívánom, bárcsak megállíthatnám az időt, és asszem, a dolgok egészét nézve ez is elég fontos és elég király. Nem azt mondom, hogy elkezdtem leszarni, mi lesz a karrieremmel és innentől csak éltem bele a nagyvilágba és élményekre költöttem minden megmaradt pénzem, nyilván. Továbbra is próbáltam kitalálni magam, és hogy mit szeretnék csinálni, csak egy kicsit megnyugodtam, hogy ahol jelenleg, abban a percben tartottam, az nem valami fullgáz állapot. Attól, hogy nem tudom, hivatás-szinten mit szeretnék kihozni magamból, vagy mi lenne az, amivel hozzátehetnék mások életéhez, vagy jobb hellyé tehetném a világot egy picit, még nincs tragédia, csináltam azért tök jó dolgokat is, és nem kell frusztrálnom saját magam azzal, hogy mit gondol rólam a társadalom, vagy az ismerősök, vagy akárki, aki már talált olyasmit, amit én még csak keresgélek.
Szóval ilyen kezdett lenni a hangulatom a nyár beköszöntével. Ekkor tehát még események szintjén nem történt semmi a májusi szituációhoz képest, nem lett munkám, nem talált meg a szerelem, de a fejemben valahogy át tudtam strukturálni a gondolatokat és történt egy nagyobb perspektíva váltás. És aztán ezt követően valahogy mégis megtalált az új szerelem, új munka, sok újdonság.
Egyik legjobb barátnőm nővérének esküvőjén ismertem meg az új barátomat, aki az egyik legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam, és ez volt az első nagyobb, esemény-szintű változás, amit a nyár hozott az életembe. Mikor úgy éreztem, ez a dolog kezd komollyá és fontossá válni számomra, újult erővel vetettem bele magam a munkakeresésbe, bár továbbra sem egy mély meggyőződéses hivatás-tudattal, viszont azt már mindenképp tudtam, hogy nem szeretném, ha bármilyen közös tervünk útjába az állna, hogy nekem nincs stabil bevételem, csak a tartalékaimat élem fel. Be is jött két konkrét állásajánlat Budapesten, majd végül teljesen váratlanul, mondhatni hozzám vágtak egy harmadik lehetőséget, egy újabb egyéni vállalkozós jellegű munkát Angliában, megint Lutonban, ahol már két projektet teljesítettem, annál a cégnél, amelyről az előző posztban azt írtam, hogy bár nem a gyógyszeripar az, amiben örökké elképzelem magam, de magát ezt a céget, a csapatomat, kollégákat, egyszerűen imádom, illetve olyan ár-ajánlatot tettek erre a harmadik projektre (mivel kimondottan engem szerettek volna a pozícióra a korábbi munkáim fényében), amivel 4 hónap alatt félretehetek annyi pénzt, amelyet otthon több év alatt keresnék csak meg, így szeptembertől karácsonyig ismét visszajöttem ide Angliába. Ezt a döntést már a barátommal együtt hoztuk meg, mérlegelve, hogy az a pénz, amit itt megkeresek, utána mennyi extra szabadságot és lehetőséget fog adni otthon, és hogy emberileg, a kettőnk szempontjából mennyire belátható idő ez a pár hónap.
Úgyhogy így kerültem most ide, újra Lutonba így szeptemberben, e sorok írásakor. Most minden reggel jókedvűen járok munkába, mert imádok ennél a cégnél és ezekkel az emberekkel dolgozni. Luton nem egy klassz város, de egyrészt azért már félig-meddig otthonomnak érzem, hiszen az elmúlt két évemnek kb. nettó a felét itt töltöttem már az előző projektjeim során, és közel van London, közel van a reptér is, könnyen tudok innen mozogni. Tök sok motivációt ad annak gondolata, hogy mibe fektessem majd az itt megkeresett pénzem a projekt végén, most nem csak utazásokra gondolok, hanem egyéb tervek is vannak a fejemben. Iszonyatosan felpörget annak szervezgetése, hogy mikor láthatom legközelebb a barátomat, és hogy majd mi minden vár ránk akkor, mikor hazamegyek ezután a projekt jellegű munka után. Lehet, hogy kicsit átmenetinek tűnik ez a dolog, amit most csinálok, hiszen egy pár hónapos munkáról van szó, továbbra sem fejtettem meg az életem értelmét meg ilyen nagyobb volumenű dolgokat, és utána ismét bizonytalanság vár rám valamilyen szinten, mikor hazamegyek. De valahogy most tele vagyok pozitív energiával és lelkesedéssel, úgyhogy remélem, ezt sikerül majd fenntartani hosszabb távon ezúttal.
Hát asszem, ennyi lenne ez a kis beszámoló, amelynek a lényege csak annyi, hogy szerencsére sikerült kimásznom abból a gödörből, amiben az előző ilyen, személyes jellegű poszt írásakor éreztem magam. Még egyszer nagyon köszönöm a rengeteg érdeklődést, biztatást, támogatást, amit azzal a poszttal kapcsolatban írtatok, tényleg az adta a kezdeti, első kis lökést ahhoz, hogy változzanak a dolgok.
3 comments
Szia Fanni,
nagyon jó volt olvasni ezt a bejegyzést. Úgy jutottam el hozzád, hogy a fiam tavaly lett diab 1-es. 13 éves most, sportoló, kézilabdázik, még a “mézesheteiben” van ennek köszönhetően. Szeretném, ha ilyesmi élete lenne, mint a Tied. Vidám, tevékeny, normális, miközben persze a cukorbetegség komolyságot ad az életének. Most is így igyekszünk, hogy ilyen legyen. Naponta van edzése, havi két hétvégén bajnoksági meccsek. Csak kicsit mindig előre kell gondolkodni, és szép az élet. Várom következő kalandjaidat! üdv, Anita
De aranyos vagy Anita, koszonom, hogy irtal!! Wow, nagyon klasszul hangzik, hogy a fiad ilyen aktivan sportol ezzel a betegseggel, ez meg nekem szerepel meg a diabetesszel (meg amugy is) megvalositando tervek kozott, hogy aktivabban mozogjak 🙂 Drukkolok Neki is mindenhez!!
Szép napot! 🙂